Az úgy kezdődött, ahogyan Anya az előzőekben leírta. Délelőtt autókáztunk, így joggal számíthattam arra, hogy a délután nyugis lesz. Ezért aztán az ebéd után be is vágtam a szunyát. Na, hogy Anya milyen eszement ötlettől vezérelve gondolta úgy, hogy életünk első közös, csak kettesben lezajló sétálását álmomból felébresztve kísérli meg, nem tudom. Mindenesetre, ha előre tudtam volna, mire készül, valószínűleg az autókázást végigüvöltöm, akkor legalább tudta volna értékelni, hogy végre alszom és csend van. De az autóban én jófej akartam lenni, gondoltam, eléggé be van tojva, nem tetézem a dolgot. "Hálája" jeléül édes álmomból ébresztett fel azzal, hogy "Mit szólnál Bogárka, ha elmennénk sétálni?". Miután először azt hittem, hogy álmodom, nem foglalkoztam a dologgal, de az öltöztetésnél már rossz érzésem támadt. Azért mindennek van határa, a napi beöltözések számának is. Nálam ez a határ az egy (mondom egy) alkalmom, és akkor még kegyes voltam. Azt hittem a mai napig, hogy ezt már tisztáztuk Drága Szüleimmel, de tévedtem. Jó, feltűnt korábban is, hogy némely dolgokban nehéz a felfogásuk, de nálam mindig van egy esély. EGY! Minthogy ezt Anyu nem teljesen látta világosan, a beöltöztetés után a lépcsőházban már üvöltve kellett az értésére adnom, hogy nem erről volt szó. Nagyon elszánt volt, mert a tározóig is eljutottunk, na ekkor bevetettem a "vörös a fejem, mint a cékla, és úgy üvöltök, mintha nyúznának" fegyveremet, amire eddig mindig megadták magukat. A hatás most sem maradt el, 2 perc múlva már ismét a lakásban voltunk.

Anya úgy gondolta, hiába vagyunk két kaja között félúton, és papír szerint még másfél óráig nem lehettem volna éhes, de be kellett látnia, hogy a papírforma az egy dolog, én viszont a Mira vagyok, aki saját szabályok szerint él Úgyhogy ettem. Ennél a pontnál kell beismernem, hogy közben megfordult a fejemben az is, hogy GYŐZTEM, de szó-mi-szó (dórémifá) Anya nagyon elszánt volt ma, mert a kajálás után rögtön dugászolt vissza a macijelmezbe. Ezért aztán kénytelen voltam bevetni a második vegyi fegyvert. Igyekeztem akkorát durrantani, hogy minima át is kelljen öltöztetnie, de sajnos ez nem jött össze, időhúzásnak viszont (valljuk be), kiváló volt. Időhúzásnak... Mert az elszántság csak erősödött Anyában.

Így aztán a harmadik eszközhöz folyamodtam, amit nevezzünk röviden "sajnáltatom-magam-projectnek". Ez a hasfájás olykor valós, olykor imitált produkálása. Imitált abban az esetben, ha kézben rögtön megnyugszom, és itt lebuktam ma, mert nem tudtam ellenállni a megnyugtató ölelgetéseknek. Így aztán másfél órai hősies küzdelem után kapituláltam, engedtem magam harmadszorra (jesszus) is felöltöztetni. Volt még egy gyenge sziréna-kísérletem felöltözve, de a lépcsőházban már csukott szemmel tüntettem a szülői erőszak eme megnyilvánulása ellen.

Úgy döntöttem, sztrájkomat végig folytatom, így aztán séta közben úgy csináltam, mintha aludnék. Olykor sheriff-nézésemmel leellenőriztem, mégis merre visz az élet (sárga, és négy kereke van). Ezt ne mondjátok el Anyunak, de akkor azért büszke voltam rá, amikor a DM-be nagyon profin tolta be a babakocsit. Esküszöm, nem is látszott rajta, hogy először csinál ilyet egyedül Hiába no, az én anyukám. Amikor láttam, hogy csak nekem vesz ezt-azt, már végképp megenyhültem. Elmentünk még újságot venni, na meg kulcsot másolni is. Itt egy kicsit (m)elegem lett, de ekkorra már annyira értékeltem ezt a sétát, hogy mindössze egy nyikkanással jeleztem a gondom, aztán jófejkedtem tovább (=szunyóztam). A kulcsmásolásnál a bácsi rám tekintettel katicás kulcsot másolt, plusz adott egy jópofa kulcstartót is ajándékba. Azt, hogy jópofa, ugyancsak Anyutól tudom, mert őszintén megmondva még életemben nem láttam kulcstartót, így nem volt összehasonlítási alapom sem...

Mindezen kalandok után még fél órát ejtőztünk a játszótéren. Ez már a nyugisabb része volt a dolognak. Hamarosan visszaindultunk otthonunkba. Mondjuk azon kicsit nevetnem kellett, hogy anyának csak ennél a pontnál jutott eszébe, hogy engem ügye mindenképpen fel kell vinnie, akkor a vásárolt cuccokat hogyan varázsolja fel a lakásba. De aztán ezt is megoldotta - el ne áruljátok neki, de szerintem ügyesen. Hiába no, az én anyukám