Mindenek előtt - akárcsak egy Oscar-díj átadáson, kezdjük a köszönömökkel
pölö köszönjük a nagyszülőknek, hogy nem tiltakoztak, hívták ránk a gyámügyet, de még csak egy rossz szót sem szóltak, amiért úgy döntöttünk, sátortáborba visszük Mirát. Pedig biztos vagyok benne, hogy aggódtak egyetlen üntyüm-püntyüm unokájukért
Így esett aztán, hogy egy hetet a Bakonyban sátraztunk azzal a baráti társasággal, akikkel 15-17 éve minden nyáron, Tiszi (plébánosunk) vezetésével.
Utólag beismerve, ha kétely nem is, de csöpp aggodalom bennem is volt, hogyan bírja majd a sátrazást Babónk. Ezen aggodalom-csírákat azonban elfojtottam azzal az érveléssel, hogy eddigi fél évének szmogadagját ellensúlyozni kell egy heti friss, tiszta, tömény bakonyi levegővel, na és nem mi voltunk az úttörők a babás sátrazásban (nem is beszélve Évi pár hasznos tanácsáról és eszközéről ehhez a nagy művelethez).
Nem is lehetett panaszunk. Az idő egy napot leszámítva kitűnő volt, Mira a jó levegőn jókat aludt, de legfőképpen a társaság (értsd: dajkák hada) tetszett neki. Alkalmi bébiszitterei nagyon profik voltak, így a héten összesen kettő hiszti volt este, amit betudok annak, hogy a harmadik napra kibukkant a második fog is Amilyen kíméletes volt az első, annyira kínozta ez a második. A láz ugyan elkerülte, de elég sokat nyűglődött vele, illetve teljesen kipirosodott tőle a popója
Hiába, furcsa összefüggések vannak a babáknál: fogzás és popó... de lassan ebből is kikecmergünk.
Mirát Tiszi hathatós segítségével még a reggeli tornába is bevettük, mentünk túrázni, játszottunk, énekeltünk sokat - és végül apukája egy hatalmas mezei virágokból álló csokorral búcsúztatta a tábort.
A többit képekben 
